Sziasztok! Meghoztam a 16 1/2. fejezetet! Bocsi a sok késésért, de ha komiztok sokat ehhez a fejihez, akkor minél hamarabb felkerül a második fele a fejezetnek! Remélem olvassátok még... Írjatok sok-sok komit! Lehet rossz is és jó is, csak írjatok valamit... nem fecsegek tovább, olvassátok..
puszi
VattaCukor♥
16. fejezet 1/2
(Rosalie szemszöge)
Jó Isten! Hogyan tűnhetett el Bella? Hogyan történhetett ez meg? Az Isten áldja meg, hogy ne essen baja!!! De várjunk csak!? Miért nem védte meg magát?! Ott a pajzsa,amivel a közelébe sem férkőzhettek volna! Elfelejthette a pajzsát? Nem,az képtelenség,hiszen vámpír… Mi nem felejthetünk el semmit… Talán blokkolták? Neem, mivel nem bírják… Jaj, Édes Istenem Bella!!! Hol lehetsz? Látom Carlisle is teljesen ki van, hogy nem találják és nem tudják mi van vele. És itt van Edward is, és fivérem,Jasper aki érzi még az érzelmünket is. De Edward ki van pipálva, mivel Bella védi az elménket…
(Alice szemszöge)
Elhomályosult előttem a kép, de nem úgy, ahogyan szokott… ”Rohanok az erdőben Emmettel, Edwarddal, Jasperrel és Esme-vel. Rosalie és Carlisle a Volturi katonáival. Mi Dél felé rohanunk, Apámék Észak felé. Keressük két csapatban az eltűnt Volturis katonát –és ennyi volt. Tovább nem láttam semmit, hiába is próbálkoztam bármit csinálni, nem ment, vak sötétség honolt mindenütt.
-Mit láttál Alice? -kérdezi szerelmem.
-Ed, Jas, Esme és Emmett velem fogja keresni az eltűnt személyt. Rosalie és Carlisle veletek.–mutattam a katonák felé.–Induljunk!
A srácok és anyám követtek. Egész keresés alatt csendben futottunk és kerestünk. Nem éreztünk semmit, bár a szél nem fújt, de az illata eltűnt. Így a szaglásunkra sem hagyatkozhattunk. Csak a látásunk és a gyorsaságunk maradt. A képességeink is hasztalanok voltak, nem használt a Volturis katonán. Nem értem, hogy hogyan tűnhetett el, mivel, amikor Seattle-ban azt a vámpírcsapatot intézte el, elbánt velük egyes egyedül. És most meg elrabolták és eltűnt. Nem értem azt a csajt…Futottunk már egy ideje, de semmire nem bukkantunk.
(Rosalie szemszöge)
Elváltunk a többiektől, mi észak felé vettük az irányt, futottunk és csak futottunk, de nem találtunk semmit. Egy kis idő elteltével megéreztünk négy vámpír szagát, de Belláét nem.
-Ők lehetnek azok? –kérdeztem. – De a társatok illatát nem érzem.
-Igen, ők azok! Felismerem az illatukat, de csak hárman voltak ott…A fenyőillatú vámpír nem ismerős… Nem volt közöttük. – mondta Alec.
-Gyerünk, kövessük tovább az illatokat! – utasított Jane. Ez a csaj, hogy szeret dirigálni, szeret a középpontban lenni, mint én. De nem lenne jó összetűzésbe keveredni vele a képessége miatt…
Fél perc múlva megláttunk egy házat és lefékeztünk.
-Itt vannak!! – Alec.
-Vegyük körbe a kunyhót, lesből kell támadnunk – mondta Félix.
A kis faházat körbevettük, s közben egyre közelebb araszoltunk. Eddig nem vettek észre minket, minden a terv szerint halad. Jane és én a fákról közeledtünk, míg a többiek a földön maradtak. Láttam Bellát. Az ablakból pontosan ki bírtam venni az alakját. Egy helyben állt és nem mozdult. Nézett maga elé, közben hatalmas mosoly ült az arcán. Mit csinálhat? A többiek is ezen gondolkozhattak, mivel ők is észrevették Bellát. De legalább még él, nem ölték meg…Kik lehetnek azok, akik törbecsalták? Hogyan rabolták el? Megbénították? Nem, az nem lehet, ott a pajzsa, így immunis minden képességre, vagy mégsem? Nem tudom. Egyre közelebb araszoltunk, de Bella nem mozdult és a házból sem lehetett hallani semmit. A szél sem fúj, a madarak halk szívdobogásán kívül nem lehet hallani mást. Bella, mit csinálsz? Vegyél már észre minket! Mintha csak erre várt volna felnézett ránk. Carlislera és rám mosolygott, majd intett a többieknek. Intett, hogy mennyünk nyugodtan, nem lesz semmi gond. Én ugrottam elsőnek le a fáról, majd közeledtem a ház felé magabiztosan. Bella jött kifelé a házból, nyomában négy idegen vámpírral, akik a levegőben lebegtek. Kikerekedett szemekkel néztük, hogy ez hogy lehetséges.
-A pajzsomon „állnak” – válaszolt a fel nem tett kérdésre Bella.
-Jól vagy? Megsérültél? Bántottak? Miért van lecsukva annak a srácnak a szeme? – kérdezte Jane.
-Egyszerre csak egy kérdést, ha lehet. Igen, jól vagyok, nem sebesültem meg, nem bántottak, és azért van lecsukva annak a szeme, mert ha az ember, esetünkben vámpír belenéz a szemébe, akkor az rögtön szörnyet hal. A pillantásával tud ölni – mondta Bella.
-Jó Isten! – sipított fel Jane. – Ez a vadállat még nálam is veszélyesebb, ami nagy szó!
-Igen, ezért fogom megölni.– nézett hátra a foglyokra Bella.
-Ez még ránk is veszélyes! Rögtön el kell pusztítani! – értett egyet Carlisre, és mi helyeslően bólintottunk.
-De rád nem hat ez a képesség? – kérdezte.
-Nem, erre is immunis vagyok. – mosolygott Bella.
-Komolyan mondom, olyan mázlista vagy! – nézett fel az égre Jane.
És itt minden megállt. Érezhető volt a levegőben. Nem mozdult senki, csak Bella, Carlisle és én. Megálltak a többiek, mintha nem is itt lennének. Egyszerűen lefagytak.
- Hát ez meg?!?! – tért magához Carlisle, kirázva engem is a döbbenetből.
-Megállítottam az időt – válaszolta egyszerűen Bella, mintha olyan természetes lenne.
-Az meg hogy lehetséges? – kérdeztem.
-Josh-nak – mutatott az egyik srácra. – Az a képessége, hogy lefagyaszt dolgokat, élőlényeket…és én meg lemásoltam és most használtam.
-Oh.. értjük.
(Bella szemszöge)
-Oh.. értjük. – mondta Rose.
-Hiányoztatok! – borultam mindkettejük nyakába.
-Te is Bella! – mondták.
-Jó újra látni! – ölelt meg szorosan Rose.
-Nem is olyan rég láttál, és beszéltünk telefonon is. Pontosabban ma – nevettem, és ők is velem.
-Sokat változtál – tette a vállamra a kezét Carlisle.
-Hát ti nem sokat, és hogy van a család többi tagja? – kérdeztem.
-A helyzethez képest jól. Úgy tudják, hogy már nem élsz. Esme nagyon szomorú, hogy ilyennek látja a gyerekeit, és hogy elveszítette az egyik lányát – mesélte Carlisle. – Emmett nem mond poénokat, nem szekálja a testvéreit – ezt a szót furcsa volt Carlisle szájából hallani. – Alice nem pattog, nem vigyorog, havonta egyszer kétszer, maximum háromszor megy el vásárolni. Szinte semmit sem csinál. Jasper meg komolyabb, mint volt, magát hibáztatja, mert elhagytunk téged és úgy gondolja, ha nem támadt volna rád, még mindig egy család lennénk. Mindig elmegy otthonról, mivel nem bírja elviselni a család érzelmét, és még ott van a sajátja is. És hát Ed…
-Nagyon sajnálom ezt az egészet – hajtottam le a fejem.
-Nem neked kell sajnálnod, nekünk kell, ha nem hallgattunk volna Edwardra, és nem követtük volna akkor most nem ez lenne – mondta Rose.
-Köszönöm – öleltem magamhoz szorosan őket.
-És mond csak, milyen vámpírnak lenni? – érdeklődött Carlisle.
-Jó, szeretek vámpír lenni, imádom a száguldást.
-És pontosan mióta is vagy vámpír?
-Kilenc napja.
-Hiszen még javában újszülött vagy! Még csak most változtál át! Hogy lehetséges, hogy nem támadsz rá emberekre? Hogy bírod? – Carlisle.
-Nagy az önuralmam. Egyszerűen nem bírom az emberi vért. A gépen, szinte immunis vagyok a vér illatára.
-Szinte olyan, vagy mint én…vagy akár, mint a három Volturi vezér összessége. Ez hatalmas önuralom!
-Igen az.
-És mondd csak Bella, mivel táplálkozol?
-Állatvérrel, amióta Rosalie-val táplálkoztam – mosolyogtam az illetőre.
-Igen, és akkor is nagyon jól csinálta, mint egy ezer éve élő vámpír. Nem is szakadt el a ruhája, és nem is volt rajta egy porszem sem! – lett hatalmas vigyora Rose-nak.
-Bámulatos!
-És mond csak, Alice hogy-hogy látta, hogy ki merre fog menni?
-Ja azt én küldtem Alice-nak gondolatban…
-Értem – mondta Rose.
-És mit akarsz ezekkel a vámpírokkal? – kérdezték szinkronban.
-Ezt majd elmondom, úgy, hogy már ők is hallják – intettem a társaimra.
-Rendben.
-Álljatok vissza, oda ahol voltatok az előbb, nehogy feltűnjön valami a többieknek – és közben és is visszaálltam, ahol voltam. – Ez maradjon közöttünk.
Bólintottak és visszaállítottam a rendes kerékvágásba az időt…
