Sziasztok! Meghoztam a kövi fejit! Nem érem el a bétámat sehogy sem, szóval nincs lebétázva, lehet h van benne hiba, mert siettem... Remélem tetszik mindenkinek... Lécci írjatok komit! Sokat segítene!
VattaCukor♥
Íme a fejezet:
17. fejezet
- Hát, amikor kinn voltam a klub előtt, ott termett 4 vámpír, hallottam, hogy mit terveznek és tudtam mi a képességük, az egyik név szerint Tom – mutattam az illetőre. – „használta” a képességét rajtam, de nem tudta, hogy nem hat rám, ezét csak követtem az "utasításait", de amikor ideértük már Damont kellett követnem. Úgy gondolták velük fogok lenni, így hát körbevezettek a házban, közben sok borzalmas látvány tárult a szemem elé, amit még el fogok intézni… Lényegében ennyi…
- Mit kell elintézned? – kérdezte Jane.
- A házban vannak holtesetek, akik erőszak által haltak meg… És azokat fogom eltemetni vadászat után…
- De Bella, semmi közöd hozzájuk!- akadékoskodott Jane.
- Ezen nem vitatkozom, eldöntöttem és kész, nem áll szándékomban a döntésemen változtatni.
- Oké, nem is érdemes veled vitatkozni, mindig te kerülsz ki az ilyenekből győztesen – intett, megölelt, elköszöntek tőlünk, majd suhantak a foglyokkal Voltera felé.
Ránéztem a volt családomra, akik szintén engem néztek. Esme odarohant hozzám és átölelt, olyan gyengéden, mintha még mindig ember lennék. Az ő ölelése mindig ellazított. Így állhattunk percekig, de senkit sem zavart. Amikor elengedett Emmett karjai, vagyis inkább mancsai között találtam magam, és a levegőben forgatott.
- Hiányoztál Belluska! Úgy tudtuk, hogy repülőbalesetben meghaltál… - tett le a földre.
- Igen, meg is haltam, mivel vámpír lett belőlem. Ha nem lett volna a repülőn Elezar és nem figyelt volna fel a tehetségemre, akkor már igazán halott lennék – miközben ezt mondtam, észrevettem, hogy Jasper a többiek mögött áll mozdulatlanul és vonakodva figyel. Hajtott a kíváncsiság, hogy mit gondol, ezért belehallgattam a gondolataiba:
- „Most mit tegyek? Megölelhetem e, amiért miattam elhagytuk? Nem, mivel csakis az én hibámból hagytuk el! Ha akkor nem támadtam volna rá, akkor még mindig együtt lenne Bella és Edward… És haragszik e rám?...” – nem hagytam tovább tépelődni.
- Jasper, nem, nem haragszom rád, nem miattad mentetek el, így is, úgyis bekövetkezett volna ez. Az öcséd már nem szeret engem, ne okold magad mindezek miatt! – mentem oda hozzá és megöleltem.
- Te ezt meg…? – döbbent meg, de azért megölelt.
- Az egyik képességem – mosolyogtam rá.
- Mégis milyen képesség?...
- Gondolatolvasás……
- De hisz Edykének is ez a képessége, ez meg hogy lehetséges? – vágott közbe a család poénkodója.
- Ha befejezhettem volna a mondatot, akkor már tudnád –néztem rá tettetett haraggal. – Mivel közbevágtál, most már el sem mondom.
- Bella, mond el létszíves! – könyörgött Esme.
- Elmondtam volna, csak jó Emmettet szívatni. Néha meg kell leckéztetni ezt a nagy medvét – bokszoltam Em vállába.
- Áúúcs, ez fájt! Mindig csak a kisebbet bántjátok! – durcáskodott „a kisebb”.
- Nah ott tartottam, hogy lemásoltam öcsétek/bátyátok képességét…
- Lemásolni? Azt hogy? – kérdezte Jasper.
- Ha a pajzsom alá vonok tehetséges vámpírokat vagy embereket, akkor azoknak lemásolom a képességüket.
- Ez tök frankó! – szólalt meg „a kisebb” öblös hangján.
- Mondhatjuk így is…
- Akkor te vagy a legerősebb vámpír, legyőzhetetlen vagy!
- Hááát, ja, mondhatni.
- Zsiradékos! - hát Em, az maradt Em.
- Alice biztos örülne neki, hogy élsz és itt vagy, nagyon szeretne találkozni veled, az biztos, és Edward is. – vette elő a telefonját Jas.
- NE! – kiáltottam rá. – Nem akarok velük találkozni, és nem is akarom őket látni!
- De… Miért nem? –kérdezte Esme.
- Mert nem, Alice szó nélkül itt hagyott, küldtem neki üzeneteket, kértem, hogy segítsen, amikor üldözött Victoria! De nem kaptam semmi visszajelzést! Meggyűlöltette magát velem! – rettentő dühös lettem. Ha nem lettek volna itt, tomboltam volna, mint egy őrült, elpusztítottam volna mindent. Ellepte az elmémet a vörös köd, de valamicskét tudatomnál voltam. Észrevettem, hogy a pajzsom kiterjedt körém. Ha valamelyikük a közelembe jött volna, akkor megöltem volna rögtön, nem bírtam volna megálljt parancsolni a bennem lakozó démonnak. Felfigyeltem rá, hogy a pajzsom feketévé változott, de kiláttam rajta. A többiek döbbenten vették tudomásul ami most történt. Előtört belőlem az összes erő, nem tudtam féken tartani azokat. Szinte láttam magam előtt, amint rohangálnak a burokban…
- Átláthatatlan… - suttogta Rosalie.
- Semmit sem látok benne, még Bellát sem… - szintén suttogta Carlisle, és magához ölelte feleségét. – Elképesztő…
- Bella, hallasz? – jött egy lépéssel közelebb Em.
- NE, hagyd, le kell nyugodnia. – intette vissza testvérét Jas.
És itt rájöttem valamire. Mintha a tudatom egy része cselekedett volna, körbevont a pajzzsal, nehogy bántsam a szeretteimet. Minta a tudtom erre várt volna, kezdett visszahúzódni belém az összes erő, és a pajzsom is leereszkedett.
- Ez meg mi volt? – kérdezte a nagy mamlasz.
- A tudatom… legalábbis úgy gondolom, hogy a tudatom volt, hogy ne bántsalak titeket, ezért lehetett…Kitört belőlem az összes képesség, és úgy láttam, mintha körülöttem lebegnének. Elképesztő volt..
- Összefoglalva, a tudatod megvédett minket magadtól és a képességeidtől – mondta Carlisle.
-Valami ilyesmi...
- Figyelemre méltó… van még valami ilyesmi dolgod? – jött elő Carlisleból a tudós.
- Pontosan mikre gondolsz?
- Képességek, és más elképzelhetetlenebb dolgok…
- Hát ilyesmikről nem tudok, én is most láttam, és hallottam ilyesmit. Hát képesség van egypár… Akikkel eddig találkoztam vámpír életem során… azon a kilenc napon…
- Eddig milyen képességeid vannak? – kérdezte Jasper.
- Gondolatolvasás, jövőbelátás, érzelembefolyásolás, ami a tiéd – mutattam Jasperra. – nyomkövetés, érzékek elvétele, kínzás, Aro képessége, emlékezettörlő, telepátia, gondolatbefolyásolás, csábítás, múltat látó képesség, a kapcsolatok közötti érzelem érzékelése, amit befolyásolni is tudom, idő megállítása, bővebben vámpírokat vagy embereket, esetleg tárgyakat is le tudok fagyasztani esés közben… hmm környezetbe olvadás és tudtommal ennyi. – fejeztem be a felsorolást.
- Ha jól számoltam tizenöt, a pajzsokkal együtt tizennyolc. – mondta Carlisle.
- Igen, annyi.
- És már minden kipróbáltad? – kérdezte Em.
- Nem, még nem volt rá alkalmam. De majd mindennek ott lesz az ideje…
- És nincs kedved kipróbálni rajtam valamelyiket? – nézett rám boci szemekkel.
- Bella, én tudom, hogy melyiket! – szolt Rose. – Használd rajta az emlékezet törlőt, hogy ne mondjon több hülye poént. – Ezen mindenki jót nevetett, Emmett meg a sértődöttet játszotta.
- Mindig csak a kisebbet bántjátok!
- Em! Lenne egy ötletem! Úgy teszek, mintha kitörölném az emlékeidből a poénokat, de persze nem fogom… Te úgy teszel pár hétig, mintha nem te lennél a NAGY mókamester. Beleélik magukat ebbe, de te majd a legváratlanabb pillanatban újra poénkodsz. De ne feledd, neked addig komolynak kell maradnod, és álcáznod kell magad! Öcséd elől elrejtem a gondolataid egy részét, mint ahogy most mindenkinek el fogom, hogy találkoztatok velem és beszélgettünk. Benne vagy? – mondtam neki mindezt gondolatban. Alig láthatóan bólintott. – Most megkapják amiért „mindig a kicsit bántják”!
- Oké, akkor törlöm! – ránéztem Emmettre, úgy tettem, mintha csinálnék valamit, közben semmit sem tettem. – Kész!
- Te most tényleg megcsináltad? – nézett rám Jasper.
- Meg, miért?
- El sem hiszem! Most akkor a ház csendes lesz Bellának köszönhetően. De valljuk be, némely poénja tényleg jó volt.
- Milyen poénokról beszéltek? Én nem szeretem a poénokat, és nem is mondtam soha egyet sem – Jól játszotta a szerepét. Belenéztem mindenki gondolatába, és elhitték, hogy kitöröltem a gondolatát a macinak.
- Hát én itt végeztem, most elmegyek vadászni, mert még sok dolgom van itt a környéken.
- Veled tarthatok? – kérdezte hirtelen Jasper.
- Felőlem… de ti ha hazaértek, akkor fürödjetek le, hogy ne érezzék rajtatok az illatomat – amint befejeztem és elköszöntem tőlük, futottam a hegyek felé, nyomomban Jasperrel.
