25 2/2 és 26. fejezet

Sziasztok! Itt a 25. fejezet második fele ÉS a 26. fejezet! Remélem örültök ezeknek a részeknek! Írjatok sok-sok komit! =D

Puszi
VattaCukor♥

/Bella szemszöge/

Az eltérő külsőm ellenére gyorsan rájöttek a többiek a kilétemre, kivétel Emmettet, Alicet és Edwardot. Emmettben nem csalódtam, mindig is lassú felfogása volt, amit most ismét be is bizonyított. Alice semmit sem sejt, idegenként kezel, de nem fél tőlem, amit nem ért, hogy miért. De ez nem is gond. Edward viszont pipa rám, hogy betolakodtam és hogy lazán eltettem láb alól. Inkább felment a szobájába duzzogni. Viszont ha tudná, hogy én vagyok az... Egyszer el fogom nekik mondani a teljes igazat, hogy élek, de ennek még nem jött el az ideje. Kell egy kis idő, míg hozzászokok ehhez a léthez és elfogadom, hogy elhagyott ősszel. Valamikor a közeljövőben eljön az az idő, hogy megtudja...
- Köszönjük, hogy átadtad Aro üdvözletét, mi is üdvözöljük Aro-t, Marcus-t és Caius-t - lépett kicsit előrébb Carlisle.

- Átadom - hajoltam meg egy kicsit, hogy hivatalosnak tűnjek. - És meg szeretném köszönni, hogy tegnap az értékes időtöket a keresésemre fordítottátok. 

- Ugyan, úgy sem volt különösebb dolgunk - mosolygott rám Esme. Ekkor jutott el Emmett tudatába, hogy én vagyok az.
- Te...

- Akkor is meg szeretném valahogyan hálálni - vágtam Emmett szavába, nehogy kikotyogja, hogy "Te Bella vagy!". - Tehetek értetek valamit?
~Maradj csendben Em! - üzentem a macinak gondolatban és csendben is maradt. - Majd ha elmegyek semmi poén, ne feledd!
~ Vajon mikor mondja el Edwardnak és Alice-nek, hogy ő Bella? - gondolta Esme.
~ Egyenlőre még nem szeretném elmondani Alice-nek és Edwardnak, hogy én vagyok az, de ígérem, rövid időn belül meg fogják tudni. Még szükségem van egy kis időre, hogy felkészüljek rá. Remélem megértitek - üzentem mindannyiuknak, kivéve Alice-t és Edwardot.
~ Persze - jött az egyhangú válasz.
~ Köszönöm.
- Én szeretnék kérni tőled valamit - nézett a szemembe Jasper.
- És mi lenne az?
- Küzdj meg velem - majdnem elkezdtem röhögni, de csak magamban mulattam a dolgon, kimutatni semmit sem mutattam ki. Azt hittem, hogy arra kér, hogy fedjem fel a kilétem... akkor viszont nem tudom mit tettem volna..
- Rendben - bólintottam rá egy halvány mosollyal.
- Velem is! - suhant Jas mellé Emmett. - Ha vele bunyózol, akkor velem is!
- Rendben - lett szélesebb a mosolyom.
- Ezt most én sem hagyom ki - lépett a fiúk mellé Carlisle, amin nagyon meglepődtem.
- Ahogy gondoljátok - mosolyogtam most már teli fogsorral. - Ha már így belelendültünk, akkor mindenki ellen kiállok.
- Akkor menjünk ki az udvarra - intett az ajtó felé. - Persze ha ez az időpont alkalmas.
- Tökéletes, ráérek, mert kimenőt kaptam - indultam Carlisle után. Mindenki kijött az udvarra, még Edward is az ablakon keresztül.

26. fejezet

/Bella szemszöge/

- Hogy legyen a küzdelem? - fordultam mindenkivel szembe. - Mik legyenek a szabályok?  Egy-egy elleni küzdelmek legyenek, vagy egyszerre többen ellenem?

- Kezdésnek maradjunk az egy-egy ellen - mondta Carlisle, amire bólintottam.
- A szabályok a következők: senki semmilyen képességét nem használhatja a másikon. A harc addig tart, amíg a másik harc képtelen. Minden világos? - nézett rá mindenkire Jas.
- Ne is próbálkozzatok  képességeket használni rajtam, úgy sem sikerülne és én se fogok semmit sem használni - biztosítottam Jaspert, aki bólintott. - Ki lesz az első?
- Én! - vágta rá elsőként Emmett. Ki gondolta volna...
- Kezdj - mutattam rá, majd hátat fordítottam neki és mentem az erdő felé pár métert. Emmett ezt az alkalmat használta ki, hogy hátba támadjon, de erre számítottam. Emmett-Emmett, sosem tanulsz... Hagytam, hogy centikre legyen tőlem, majd hirtelen fordultam és rúgtam. Emmettet ez annyira váratlanul érte, hogy a levegőben kővé dermedt, majd úgy repült az erdő felé, 6 fát kidöntve. Hagytam, hogy feltápászkodjon és visszajöjjön az erdőből. Másodjára már megfontoltabb volt, és amit tett, az nagyon meglepett. Odarohant a többiekhez, megfogta Rosalie karját és felém dobta, közben kiabálta:
- Bocs, Baby!
Rosalie háttal repült felém, ha nem kapom el, teljesen elsodort volna magával és könnyű szerrel elkaphatott volna Emmett. De én nem adom fel ilyen könnyen. Ahogy Rose repült, Emmett és elkezdett rohanni. Rose-t elkaptam, de azzal a lendülettel, amivel felém repült megfogtam a lábát, a nyakam mögé raktam, majd a derekát megfogva a levegőben megperdítettem és pontosan az odaérkező Emmettet találtam fejbe Rose lábával. Gyorsan talpra állítottam Rose-t és elkaptam Em nyakát, ezzel véget vetve a harcnak.

(Így képzelem el, Rose-t és Bellát: )

- Nyertem - mosolyogtam Em arcába és ezután közvetlenül Rosalie-től kapott egy hatalmas pofont Emmett.
- Ilyen még egyszer ne merészelj megtenni Emmett Cullen! -  nézte Emmettet szikrázó szemekkel. - Köszönöm, hogy elkaptál és segíthettem leütni ezt az idiótát - mosolygott rám, azzal hátat fordított nekünk és visszasétált a többiekhez.
- Én köszönöm a te segítséged - mosolyogtam utána és elengedtem Emmettet, aki Rose után kullogott könyörögve a bocsánatáért. - Ki a következő?
- Huh.. ez  nem volt semmi. Minta már betanultátok volna ez a mozdulatot.. -hüledezett Jas. - Én jövök!
Jasper elindult felém, ő nem támadt rám rögtön, először felmérte a képességeimet. Percekig csak köröztünk, egyikünk sem támadt rá a másikra, mindketten vártuk a másik lépését. Mozdultam, mintha támadnék, ezzel Jaspert is elindítva. Bevette az álltámadásom, és lendült felém, de azt későn vette észre, hogy én mégsem támadok. Viszont megállni már nem tudott a lendületétől, mert akkor még egy hibát vétett volna, ezért inkább támadt elsőként. Felugrott az előttem lévő fára és onnan próbált rám ugrani, hiába, mert addigra már mögötte voltam. A karjánál fogva elhajítottam az erdőbe, arra, amerre Emmettet is dobtam, így most csak plusz 3 fa bánta. Nála is vártam, hogy felkeljen, de azt már nem vártam meg, hogy el is induljon felém. Várhatta a támadásom, mert sikerült hárítania a rúgásomat, majd az ütésemet is. Sikerült eltalálnia az oldalamat, éreztem, hogy eltört 1 bordám és elrepedt 2, de szinte azonnal össze is forrtak. Ezután már nem hagytam, hogy eltaláljon. Felugrottam egy fára és vártam, hogy mi a következő lépése. Utánam ugrott, megvártam, míg felért és én rögtön le is ugrottam, Jas is követve engem. De ahogy leértem, rögtön ugrottam is Jas felé, elkaptuk egymás ruháját és így estünk le a földre. Ott próbáltuk lenyomni a másikat, kevés sikerrel. A tapasztalatomra nem támaszkodhattam, abban Ő volt előnyben, csak a gyorsaságom volt, ami győzelemre segíthet. Ezért gyorsan felpattantam, próbálta követni gyorsaságom, kevés sikerrel, így mögé tudtam kerülni, elkaptam a karját, amit kicsavartam és elkaptam a nyakát, körmeimmel véletlen megkarmolva.
- Szép volt - mondta Jas és lazított a tartásán, feladását így mutatva. Elengedtem, de kész voltam bármire, Jast ismerve. De jól is tettem, ahogy elindultam kifele az erdőből, hallottam a hirtelen mozdulását, de gyors reagálásomnak hála megfordultam, a lendülő karját elkaptam és ököllel hasba ütöttem. - Ügyes, nem mindenki számít az ilyen utótámadásra.
- Én más vagyok - mosolyogtam rá és elengedtem a kezét.

- Feltűnt - egyenesedett fel és elindultunk a többiek felé.

- Ki jön?
- Én - lépett előre Carlisle. Felálltunk egymással szemben és figyeltük a másik reagálását. Carlisle lendült elsőként. Az első mozdulatából láttam, hogy ő a karomra megy. Engedtem, hogy megfogja a karom, de abban a pillanatban, amikor hozzám ért, rögtön kirúgtam a lábát, ezzel kibillentve egyensúlyából és a földre került. A kezem nyújtottam felé, amit el is fogadott, de kár volt. Ő is berepült az erdőbe, arra, mint Emmett és Jasper. Ahogy elhajítottam, hangtalanul felugrottam egy közelében lévő fára és Carlisle felé vettem az irányt. Nem vette észre, hogy fölé értem, így amikor talpra ugrott pontosan a nyakába ugrottam és megfogtam a nyakát. Picit kellett volna fordítanom a kezemen és kisebb erőfeszítéssel le bírtam volna tépni a fejét, de nem tettem meg, mert Carlisle olyan, mintha az édesapám lenne.
- Feladom - tette fel a kezét Carlisle és vége volt a küzdelemnek. - Nagyon képzett vagy.
- Köszönöm - ugrottam le Carlisle nyakából és elindultunk visszafele, megint. Hogy én ma mennyire szeretek mindenkit az erdőbe bedobni...

- Jó voltál - mosolygott rám Jas.
- Még valaki? - néztem rá a többiekre. Alice lépett előrébb, felrakott kézzel. - Gyere - engedtem meg magamnak egy halvány mosolyt. Alice-n látszott, hogy Jas tanította harcolni, de közel sem volt olyan jó, mint ő. Alice is először felmérte a mozgásomat, de nem olyan hosszú ideig, mint Jas. Alice elsőnek a lábamra ment, próbált kigáncsolni, de félreugrottam. De ő mint, egy duracelnyuszi fel is pattant és újra támadt, most már a karomra. Nem hagytam neki, hogy elkapjon, mindig kitértem előle. Egy váratlan pillanatban, amikor nem figyelt eléggé, kibuktattam, majd megfogtam a lábánál fogva és eldobtam őt is az erdőbe. Azonnal utána rohantam, még mielőtt  felállt volna ráugrottam és leszorítottam a nyakánál fogva.

- Győztél! - engedte el magát. Lemásztam róla és elindultam kifele, Alice-cal a nyomomban, de ő nem támadt rám, mint Jas.
- Én jövök - indult el felém Rose, amin csak mosolyogtam. Ki se értem még az erdőből, ő máris nekem rontott. Rose rögtön fejre ment, így kénytelen voltam mindig elhajolni az ütése elől. De ezt meguntam és elkaptam az öklét, csavartam egyet a karján, amitől megingott és így kirúgtam a lábát. Hassal ért földet, gyorsan rápattantam a hátára és felfeszítettem a nyakát. - Ez nem ér! Engem intéztél el a leggyorsabban!
- Addig örülj. Ha tovább tartana, az neked fájna. Minél tovább húzok egy harcot, annál erősebbet ütök.
- Ez igaz, nekem is feltűnt - értett velem egyet Jas. - De miért?
- Nem tudom... Kezdetektől így van.. - álltam fel Rose-ról és felsegítettem. - Valaki még?

- Meg szeretném próbálni! - lépett előre Esme. Az állam a padlót súrolta, úgy meglepődtem - De ne fogd vissza magad! - mosolygott rám Esme.
- Semmit sem ígérhetek - olyan törékeny. Sosem láttam még Esmét harcolni. Te jó isten, mibe keveredtem? Meg se merem ütni! Biztos tud valamennyire harcolni, de Esme inkább maradjon meg a mi szeretett anyukánként. - Biztos?
- Igen! - elszánt volt. Közelebb lépett hozzám és csak figyeltük egymást.
- Esme, ezt ne csináld velem! - próbáltam megállítani, de láttam a tekintetén, hogy elszánta magát.
- Ne félj, nem vagyok én olyan törékeny - mosolygott és felém lendült. Mozdulni se mertem, csak néztem, ahogy közeledik felém. Az ökle hasba talált, de Jasper vagy Félix ütéséhez képest semmi sem volt. - Mondtam, hogy ne fogd vissza magad, vagy megharagszom! - a következő ütését már inkább kivédtem, minthogy megharagudjon rám. Ez így folytatódott pár ütésen keresztül, de Esme stratégiát váltott. A lábam próbálta kirúgni, de én átugrottam Esme felett és mögé kerültem. Még mielőtt megfordult és jobban belelendült volna, megfogtam mindkét karját, kicsit hátrafeszítettem és mozdulatlanná tettem, ezzel véget vetve a küzdelemnek.
- Vége - mondtam Esmenek, aki elkezdett ezen mosolyogni és elengedtem.
- Igen - igazította meg a felsőjét. - De legközelebb jobban fogok igyekezni.
- Rendben, de még azelőtt megtanítok pár mozdulat sort.
- Megegyeztünk - mosolygott rám anyai szeretettel, amin belesajdult a szívem.
- Hűűű.. Anyu ez nem volt semmi... Most már tudom, hogy nem jó veled szívózni - ölelte meg Esmet a nagy medve. - Velem mikor bunyózol?
- Egyszer Emmett, egyszer - ölelte meg Esme is fogadott fiát.
- Valaki még akar egyet? - néztem körbe. Minden Cullen volt már, kivétel Edwardot, amit nem is bántam. Nem szólalt meg senki, így lezártnak tekintettem a témát, amikor hirtelen megszólalt Edward:
- Ha lehet még, én is szeretnék.............

25. fejezet 1/2

Sziasztok! Nagyon sajnálom ezt a sok kihagyást, de most tudtam csak hozni a kövi fejezetet. Remélem elnyeri a tetszéseteket!
Puszi
VattaCukor♥

25. fejezet

/Bella Szemszöge/

- Őfelsége nem tud minket meglátogatni? Nem bírja kényelembe helyezett seggét felemelni és meglátogatni régi barátját és családját? Már luxus idetolnia képét? Ehelyett egy senkit küld, hogy átadja "üdvözletét"? Már bocs de....- nem bírtam tovább hallgatni, ahogy ócsárolja Arot és vele együtt egész Volterát. Felé lendültem és nekivágtam őt a falnak, ami kidőlt Edwardal együtt. Ráesett Esme asztalára, amit jól tudtam, hogy nagyon szeret, de az asztal is összetörve esett szét.Vámpír sebességgel odarohantam hozzá és felemeltem az ingénél fogva és a szavakat szinte az arcába köptem:

- Ne merészeld a mocskos szádra venni a mester és Voltera nevét! Te, mint kívülálló semmit sem tudsz, hogy mi folyik a kastély falai között. Az ég világon semmiről sincs fogalmad! Egy olyannak, mint te, csendben, a fűbe lapulva kellene elbújnia, hogy még véletlenül se vegyenek észre. De te! A szikla pereméről kiabálod, hogy mennyire utálod Volterát. Egy szerencséd van, hogy a hangod nem elég hangos, hogy ez eljusson mindenkihez... - ezzel a lendülettel visszalöktem az asztal romjaira és ránézem Esmere. - Esme, nagyon sajnálom az asztalt, de megpróbálom rendbe hozni.
Odasétáltam Esme mellé, megérintettem a kezét és belenéztem a múltjába. Elég volt kettő órával ezelőttire mennem, hogy az ép konyhában találjam magam. Esme épp elhagyta a konyhát, de én ott maradtam, megfogtam az asztalt és a konyha legszélére toltam, hátha kihat ez a jelenre, majd visszatértem a oda. Ahogy megfordultam láttam, ahogy az asztal romjai a konyha szélén csoportosulnak és felveszik az ép asztal alakját.
- Istenem! - hallottam meg Esme boldog hangját mögülem és a többiek meglepődött lélegzet vételét. De senki sem mozdult meg, csak Edward kezdett feltápászkodni a földről. - Köszönöm! - ölelt meg hirtelen Esme, amin meglepődtem és velem együtt a többiek is. Nem szokott ilyen közvetlen lenni egy idegen vámpírral, hacsak rá nem jött, hogy én vagyok az.
- Nincs mit megköszönnöd, az én hibám volt az egész. Kicsit visszafoghattam volna magamat, de a falat sajnos nem tudom helyreállítani - öleltem én is gyengéden vissza. Edward épp megszólalt volna, de rákaptam a tekintetem, amitől rögtön be is fogta a száját. - De akkor térjünk is vissza a tárgyra - léptem el Esmétől.

- Sajnálom Edward kitörését, nem szokott ilyen lenni - szabadkozott Carlisle.
- Felejtsük el, biztos van rá valami indoka, amiért így viselkedett - néztem rá a szemem sarkából. - Aro az üdvözletét küldi és nagyon sajnálja, hogy nem tudott személyesen megjelenni, de nagyon sok dolga akadt.

/Jasper szemszöge/

- Felejtsük el, biztos van rá valami indoka, amiért így viselkedett - mondta a Marie - Aro az üdvözletét küldi és nagyon sajnálja, hogy nem tudott személyesen megjelenni, de nagyon sok dolga akadt.

- Chh.. még hogy sok - motyogta az orra alatt mellettem Edward, amit alig hallottam meg, de Marie ezt is meghallotta a szoba másik feléből.

- Van valami mondandód?  - nézett rá gyilkos szemekkel Marie.

- Semmi - és ezzel felvonult a szobájába dühöngve Ed. Nagyon furcsálltam Edward viselkedését, mint ahogy Carlisle is mondta nem szokott ilyen lenni. Mondjuk mindenkit meglepett egy Volturis katona hirtelen megjelenése. Alice sem látta, hogy jönni fog ma valaki, habár Bella azt mondta, hogy ő még ma jönni fog, de eddig még nem jelent meg. És hirtelen tudatosult bennem, hogy az aki Marie nevén bemutatkozott, az Bella!
~ Jó reggelt csipkerózsika! - kacagott fel Bella a gondolataim között. Ezen mosolyognom kellett és Marie/Bella ajkain is apró mosoly bujkált. Elemeztem a többiek érzelmeit és rájöttem, hogy Esme is rájött már, hogy Ő Bella, ezért volt olyan közvetlen vele. Rosalie érzelmei is hasonlóak voltak Esmeéhez, de még nem volt biztos magában, úgy, ahogy Carlisle sem. Emmett meg nem sejtett semmit, és ebben nem csalódtam. Alice idegenként kezelte Bellát, de érezte, hogy nem kell tőle tartania, csak nem tudta, hogy miért és ezt annyiban is hagyta. Edward pedig a szobájában morgolódott, és egyszerre döbbent volt az előbbi események miatt. Éreztem, hogy a kíváncsiság sarkalja, mert megint nem tud a gondolataink között olvasni és ez dühítette is. Észrevettem, hogy a két nap leforgása alatt, amikor Bellára gondolunk, azt Edward nem hallotta és ha valamihez köze volt Bellának azt Alice nem látta. Bella ezen a téren blokkolta a képességüket, amit nem bánok, mert így legalább nem kell a latin ABC-t sorolni, hanem nyugodtan gondolhatunk rá. Bár arra figyelni kell, hogy miről beszélünk, mert ha a közelben vannak, akkor hallgatnunk kell, mint a sír. Meg tudom érteni Bella érzéseit, bár nem érzem őket, hogy haragszik rájuk, de remélem, hogy egyszer azért meg tud nekik bocsájtani.