32. fejezet

Sziasztok! Íme az újabb fejezet! Remélem tetszeni fog! ☻
VattaCukor ♥

Mint egy vezényszóra, kérdések, fennakadás nélkül, egy emberként özönlött mindenki a trónterembe, ahol kíváncsi, összezavarodott tekintetek öleltek körbe, mégsem szólalt meg senki sem, várták, hogy én mondjak valamit. Ahogy az utolsó katona is belépett a terembe megszólaltam:

- Mint már mondtam, északról bekerítettek minket és a határaikat egyre inkább húzzák szét keleti és nyugati irányba. Egyenlőre délről még nem fenyeget veszély, de mindenre fel kell készülnünk. Nagy sebességgel haladnak előre, de sajnálatos módon van egy túszuk. Egyenlőre még biztonságban van, de ha nem cselekszünk, nem fognak neki kegyelmezni.

- Ki a túsz? - kérdezte meg Caius.

- Edward Cullen - nem mertem a Cullen családra nézni, inkább egyenesen a királyok felé néztem. Rögtön nagy mozgolódás támadt a család felől. - Becsléseim szerint olyan kétezer-ötszáz és háromezer közötti létszáma lehet az ellenségnek, pontosabban kétezer-nyolcszázhuszonkettő -  a számokat hallva elképedt mindenki.

- Mégis hogy keletkezhetett ekkora állomány a tudtunk nélkül? -  szólalt fel az egyik katona a hátsó sorokból, név szerint Zach, kérdésére azonban nem kapott választ, mert egy újabb és újabb követte. A már elfajuló hangzavart Aro hangja törte meg:

- Demetri, valósak Isabella becslései?

- Határozottan pontos. 

- Mégis hogy lehet, hogy nem érzékelted időben őket? - nézett Marcus a nyomkövetőre.

- A távolság túl nagy volt közöttünk, sajnálom - hajtott fejet. - Csak Bella figyelmeztetése után érzékeltem az első száz támadót... A közeledésükre azonban már tisztán érzékelem őket.

- Akkor a másik kérdés: Isabella mégis honnan tudta, hogy jönnek? - nézett rám Aro, s tekintetéből semmi jót nem lehetett kiolvasni. Összeszűkült szemekkel nézett rám, s a teremben mindenki elcsendesedett.

- Képességeimnek köszönhetően észleltem az ellenséget. Sajnálom, hogy nem hoztam a tudtotokra, de sokkal erősebb vagyok, mint azt képzelnétek, mert nem csak a pajzsaim vannak a kezemben.

- Ezt hogy érted? - kérdezte Marcus.

- Akik érintkeztek velem, vagy a pajzsommal, és akinek valamilyen képesség lapult a zsebében, azt bezsebeltem és immáron én is rendelkezem a tehetségével - fedtem fel nekik az eddigi legnagyobb titkomat. 

- Hihetetlen - suttogták többen is. Egyedül a Cullen család volt, aki ezt tudta.

- Mégis mióta...? - Caius

- Kezdetektől fogva - néztem rá, s nagy csend követte szavaimat.

- Tudtuk, hogy valamit titkolsz előlünk, de elképzelni sem lehetett, hogy ilyen mérhetetlen nagy rejtély övez körbe téged - szólalt meg nagy sokára Aro.

- Sajnálom, hogy titkolóztam mindenki előtt - hajtottam le a fejem, de azonnal ki is egyenesedtem. - Azonban ennél nagyobb baj közeleg felénk, mint az én titkom - ekkor még nem voltam tisztában a mondatomnak, hogy ez mégsem igaz.

Egyetértő morajlás ment végig a termen és azonnali terveket készítettünk elő, és szedtük össze minden erőnket az ellenség megállítására. Mindegyik terv sok áldozatot követelt, s senki sem tudott jobbakkal előrukkolni. Percről percre egyre közelebb kerültek hozzánk a támadóink, de huszonöt kilométernél azonban megálltak. Demetrivel egy emberként tudósítottunk a fejleményekről, hogy megálltak és várnak. 

A jövőt hiába is fürkésztük Alice-al, mindig úgy változott, ahogy a döntéseink is a terveinkről. Mindent előkészítettünk a nagy összecsapásra és harci sorba rendeződtünk, majd elindultunk az ellenségünk tárt karjai felé.

Némaságba burkolózva tettük meg a távot és tőlük kétszáz méterre álltunk csatasorba. Az első sorokba a legjobb katonákat állítottuk, középre a királyokkal, s mellettük velem. A mögöttünk sorakozott fel a Cullen család. Felmérve az ellenség sorát, hasonlóképpen helyezkedtek el ők is. Edwardot nem láttuk az elsőre, de a jelenlétét érzékeltem és még élt, de sebesült volt, s gyenge.

- Micsoda megtiszteltetés, hogy maguk a királyok köszöntik váratlan megjelenésünket - nyájaskodott Vladimir.

- Szerintem is igazán baráti köszöntés - vette át a szót Stefan. 

Egyet kell tudni a Román klánról. Évek óta ellenségként tekintettek a Volturira, és minden lehetséges dolgot megragadtak a támadásra, de sosem valósult meg. Egészen eddig. A lehető legnagyobb titokban szervezkedtek ellenünk és remekül összeszedtek egy hadsereget. Mindenüket erre napra tették fel. Hogy ezt honnan tudom? A gondolatukból és a múltjuk megnézéséből láttam.

Többen voltak, mint mi, de közel sem olyan erősek. Nem voltak kellő összhangban, míg a volterai katonák több éves együttműködésben harcoltak mindig is. Emellett még hozzánk se tudtak volna érni, ha a pajzsom kivonom magunk köré. De nem mertem túlerőltetni magam, az instabil állapotom miatt. Így is útközben egy pillanatra megtorpantam, mert sötétség terült el a szemem előtt. Viszont, amilyen gyorsan jött, úgy is ment, s csak egy katona jött nekem hátulról. 

- Elég a felesleges szóváltásból - szakított ki a gondolataimból Aro. - Ekkora létszámmal a hülye is kitalálja ittlétetek okát.

- Na de, Aro. Mit gondolsz te rólunk? - vigyorgott Vladimir ránk.

- Bárhogy is képzeltétek, nem adjuk könnyen magunkat - szólalt meg Caius is.

- Ekkora erőfölényben nem gondolhatjátok, hogy győztök - nevetett fel Stefan, vele együtt mindenki más is.

- Nem akarunk háborúzni, jobb ha ezt feladjátok - Marcus.

- Eszünk ágában sincs. Ha már eddig eljutottunk, innen már csak előre van, vagy sehová - Vladimir. - Adjátok fel és megkíméljük az életeteket. - Aro fejében egy röpke pillanatra megfordult a feladás lehetősége, s a jövő azonnal a szemem elé került: Azonnal fogságba ejtenének minket, az ellenszegülőkre azonnali halállal sújtanak le. De ez még nem minden. A megkímélés csak addig tart, amíg maga Vladimir és Stefan is közelebb jön a királyokhoz, és maguk ketten nem végeznek velük.
Megmutattam a jövő egy foszlányát Aronak, s felszisszenve kapta el a fejét.

- Igazán fényes jövőt tagozottok nekünk - szólalt meg végül. - De köszönjük, nem élünk a feladás lehetőségével.

- Kár értetek. Talán még ajtó nyitók lehettetek volna - felemelte a kezét, s jelzett egy hátsó embernek. Éreztem, ahogy Edwardot hurcolták előre, s megkínozz mivoltát vonszolták ki elénk. - Nem baj, hogy útközben találtunk egy kósza ebet?

- Ereszd el őt, míg jót akarsz magadnak - szólaltam meg én is.

- Milyen szép kislány - néztek rám Stefanék. - Mégis mit tudna ártanunk neki, ez a gyönyörű pofija?

- Kívül lehet szép, de belül ocsmány vagyok - mosolyodtam el, s a tekintetem mindent elárult, mert meghökkentek, de hamar rendezték vonásaikat. - Ereszd el - néztem Edward fogva tartójára, aki engedelmeskedett parancsomnak, elfeledkezve a helyzetéről.

- Ne merészeld! - ripakodott rá Vladimir az utolsó pillanatban. - Ha bármelyikőtök megmozdul, megöljük!

- Hát jó - mondtam inkább magamnak, mintsem másnak. 

Latolgattam a helyzetet, mitévő legyek. Képességeimre nem igazán hagyatkozhattam, mert bármikor kicsúszhatott a lábam alól a talaj, de örökké sem játszattuk ezt a nem mozdulunkot. 

~ Ella, szükségem van rád.

~ Itt vagyok készenlétben.

~ Edwardot ki kell onnan szabadítanunk, mert frontvonalban van így sérülten. Nem hagyják, hogy beforradjanak a törései.

~ Igen, észrevettem már én is.

~ Indulj, mentsd ki!

S útjára engedtem, persze láthatatlanul közelítette meg az ellenséget. A szóváltásunk alig két másodperc alatt ment végbe, s észrevétlenül suhant előre, senki sem figyelve fel közeledő alakjára. Mint egy szellem - közeledett feléjük. A közelükbe érve lassított, majd lépéseire odafigyelve guggolt le Edwardék  mellé. Fogva tartója semmit sem sejtve tartotta szorosan a sebesült vámpírt, majd egy pillanat múlva fejétől elválva zuhant a földre. Edward kapott az alkalmon, és feltápászkodva futásnak eredt, hiába öntötte el mindenét a fájdalom. Ella segített neki támaszt nyújtani, majd karjaiba kapva felénk hozta. Meglepődve kapták a holt vámpír és kiszabadított fogjuk felé a tekintetüket Stefanék, s mozdulni sem tudtak. 

De velük együtt én sem. Megint kezdett úrrá lenni a sötétség. Szemem lehunyva próbáltam magamban tartani az erőt, hogy állva tudjak maradni, azonban a sötétség győzött felettem, s éreztem, hogy térdre, majd arccal a porba estem...